Az Alföld adatai
Címek, alcímek
1950 június: Építünk, 1954 őszétől Alföld.
1950-ben: a Debreceni Írói Munkaközösség,
1951-től a Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata.
1958 januárjától: Irodalmi és művészeti folyóirat;
1964 júliusától: Irodalmi és művelődési folyóirat;
1983 márciusától: Irodalmi, művelődési és kritikai folyóirat;
1995 januárjától: Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Periodicitás, terjedelem, példányszám
Az indulástól 1955-ig negyedévenként, ezt követően 1963-ig kéthavonta, utána havonta.
A negyedéves számok többségének terjedelme 4 ív (64 oldal), de vannak ettől eltérőek is, például az 1952-es őszi – Móricz Zsigmond emlékének szentelt – szám 7 íves.
Az 1955-től kéthavonta megjelenő számok többsége 8 íves, vagy ennél terjedelmesebb, mint például a Debrecen várossá nyilvánításának 600. évfordulójára emlékező 1961-es 3. szám, aminek terjedelme majd 15 ív volt.
Az 1963-tól havonta megjelenő Alföld átlagos terjedelme 6 ív, 1998-tól 7 ív, azaz 112 oldal.
A lap 1955 elejétől 1300 példányban jelent meg, a ’70-es években ez a szám kétezer fölé emelkedett, majd a rendszerváltást követően fokozatosan csökkent. Napjainkban 1000 példányban hagyja el a nyomdát.
Kiadók (fenntartók) és támogatók
1950 nyarától:
a Magyar-Szovjet Baráti Társaság Hajdú-Bihar megyei Titkársága;
1951 nyarától:
a Hajdú-Bihar Megyei Tanács;
1958-tól:
a Debreceni Megyei Jogú Város Tanácsa;
1962 nyarától:
a Hajdú-Bihar Megyei Tanács;
1991 márciusától:
Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzata;
1993 júniusától:
az Alföld Alapítvány (a városi és a megyei önkormányzat, a Nemzeti Kulturális Alap és a József Attila Alapítvány támogatásával).
Főszerkesztő és szerkesztőbizottságok
1950 nyári szám:
Írói munkaközösség
1950 őszi szám:
Felelős szerkesztő: Komjáthy István
Szerkesztők: Fábián Sándor, Kiss Tamás, Vajda Márton
1951 tavaszától:
Felelős szerkesztő: Koczogh Ákos
Szerkesztők: Boda István, Kardos Pál, Vajda Márton
1955 májusától:
Felelős szerkesztő: Koczogh Ákos
Szerkesztők: Boda István, Egri Lajos, Fábián Sándor, Kiss Ferenc, Kiss Tamás
1957 (egyetlen szám)
Felelős szerkesztő és szerkesztők megnevezése nélkül.
1958 novemberétől:
Felelős szerkesztő: Fábián Sándor
Szerkesztők: Baranyi Imre, Boda István, Kiss Tamás, Mocsár Gábor, Nagy János, Taar Ferenc
1961 januárjától:
Felelős szerkesztő: Fábián Sándor
Szerkesztők: Baranyi Imre, Boda István, Juhász Géza, Kiss Tamás, Mocsár Gábor, Nagy János, Taar Ferenc, olvasószerkesztő: Tóth Endre
1962 júliusától:
Felelős szerkesztő: Mocsár Gábor
Szerkesztők: Baranyi Imre, Boda István, Fábián Sándor, Juhász Béla, Kiss Tamás, olvasószerkesztő: Tóth Endre
1964 júliusától:
Felelős szerkesztő: Baranyi Imre
Szerkesztők: Boda István, Kiss Tamás, Kovács Kálmán, Molnár László, Taar Ferenc, segédszerkesztő: Tóth Endre
1969 februárjától:
Főszerkesztő: Kovács Kálmán
Főszerkesztő h.: Boda István
Szerkesztők: Fülöp László, Gyarmati József, Juhász Béla, Simon Zoltán, Taar Ferenc
Olvasószerkesztő: Tóth Endre
1975 januárjától:
Főszerkesztő: Kovács Kálmán
Főszerkesztő h.: Juhász Béla
Szerkesztők: Fülöp László, Gazda László, Gazdag István, Simon Zoltán, Szabó László
Olvasószerkesztő. Márkus Béla
1978 márciusától:
Főszerkesztő: Juhász Béla
Főszerkesztő h.: Márkus Béla
Szerkesztők: Gazda László, Imre László, Köteles Pál, Simon Zoltán
Belső munkatárs: Fülöp László
Olvasószerkesztő: Aczél Géza
1986 júniusától:
Főszerkesztő: Juhász Béla
Főszerkesztő h.: Márkus Béla
Szerkesztők: Bakó Endre, Fülöp László, Imre László, Simon Zoltán, Veliky János
Munkatárs: Keresztury Tibor
Olvasószerkesztő: Aczél Géza
1990 márciusától:
Főszerkesztő: Márkus Béla
Főszerkesztő h.: Aczél Géza
A szerkesztőbizottság elnöke: Juhász Béla
Rovatvezetők: Bakó Endre, Mészáros Sándor, Veliky János
Olvasószerkesztő: Keresztury Tibor
1993 januárjától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Keresztury Tibor, Mészáros Sándor
Munkatársak: Bertha Zoltán, Szirák Péter
1999 januárjától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Keresztury Tibor, Szirák Péter
Főmunkatárs: Angyalosi Gergely
2003 januárjától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Keresztury Tibor, Szirák Péter
Főmunkatárs: Angyalosi Gergely
Munkatárs: Fodor Péter
2006 márciusától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Borbély Szilárd, Szirák Péter
Főmunkatárs: Angyalosi Gergely
Munkatárs: Fodor Péter
2007 januárjától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Borbély Szilárd, Fodor Péter, Szirák Péter
Főmunkatárs: Angyalosi Gergely
2009 januárjától:
Főszerkesztő: Aczél Géza
Szerkesztők: Fodor Péter, Szirák Péter
Főmunkatárs: Angyalosi Gergely
Munkatárs: Sebestyén Attila
A szerkesztőség székhelyei
1950-ben:
A Magyar-Szovjet Baráti Társaság irodája,
Vörös Hadsereg útja (ma Piac utca) 45.
1951-től:
a Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Intézete
1958-tól:
Arany János utca 1/c.
1960 őszétől:
az Ady Endre Művelődési Ház irodája,
Vörös Hadsereg útja (ma Piac utca) 32.
1962 nyarától:
a Hajdú-Bihar Megyei Tanács Művelődési Osztálya,
Vörös Hadsereg útja (ma Piac utca) 42/46.
1964 nyarától:
Széchenyi utca 1.
1967 áprilisától napjainkig:
Vörös Hadsereg útja (ma Piac utca) 26/a.
A címlap változatai és tervezői
1950 nyarától Építünk címmel
Menyhárt József festőművész, grafikus
1954 őszétől Alföld címmel
Menyhárt József festőművész, grafikus
1956-os számok
Papp István tipográfus
1957-es szám
anonim
1958-tól
Móré Mihály festőművész, grafikus
1962-től
Kosztyu István tipográfus
1965-től
tervezője nincs megnevezve
1968-tól
Kosztyu István tipográfus
1970-től
Tilles Béla festőművész
1976 júliusától
a cím betűtípusának módosítása
1995-től
Kass János grafikus
JUHÁSZ BÉLA: Jegyzetek az Alföld történetéhez
1.
Amikor 1951 őszén a debreceni egyetemre kerültem (akkor még nem kapta meg Kossuth Lajos nevét), Koczogh Ákos nemcsak a tanárunk volt. Különleges státusban láttuk: ő volt szemünkben a „szerkesztő”, az akkor még Építünk ritkán sorjázó számainak, a Debrecenben megjelenő egyetlen folyóiratnak a szerkesztője. Íróasztalán mindig kéziratokat láttunk, meg a lap addig megjelent számait. Kereste velünk a beszélgetési alkalmakat, a tanár és a szerkesztő szétválaszthatatlan érdeklődését, kereső figyelmét tapasztaltuk. Mindig észrevett bennünk valamit, és mindig mondott olyasmit, ami nyomán sürgősen kerestük az olvasnivalókat. Hamar sor került a XII-es tanteremben egy elemző-értékelő folyóiratvitára is. Beleláthattunk a műhely belső szerkezetébe, gondjaiba, törekvéseibe. Egyetemi életünk részévé vált a lap, vele a kortárs magyar irodalom, az élő irodalom konfliktusos belső mozgása. Középpontjában – az idő erős nyomatékával – a kor, ideológia, valóság és az irodalom, esztétikai viszonyával, sajátos problémáival.
1953-tól rendszeresen kaptam recenziós feladatokat. Koczogh Ákos már az 1950-es évek közepén tudatosan igyekezett a fiatal kritikusok figyelmét a környező országok és az ott élő magyar nemzetiségek irodalma felé fordítani. Leváltás és betiltás, majd bizonytalan újrakezdés és ismét leváltás után, 1962-ben Mocsár Gábor már a harmadik főszerkesztője lett az Alföldnek. Amikor megkapta a megbízást, átalakított szerkesztőségébe meghívott rovatvezetőnek, Baranyai Imre mellett is, majd Kovács Kálmán korszakában főszerkesztő helyettesként. És amikor ő nagyobb tudományos terve érdekében szabadságra ment a laptól, 1976-ban megbízott, majd lemondása után, 1978-tól kinevezett főszerkesztője lettem a folyóiratnak. Egyre inkább életem meghatározó részévé vált a szerkesztői munka.
Az előttem volt főszerkesztők közül senki sem él. Mintha ez önmagában is illusztrálná a tételt: a mögöttünk maradt évtizedekben nem volt életet hosszító foglalkozás a felelős szerkesztői. És valóban: az Alföld első három főszerkesztőjét leváltották, a negyedik – nehéz szívvel írom le – öngyilkos lett. Pedig ő volt a szerkesztők sorában a legfiatalabb. Igaz, ő követte legszorosabban a politika diktálta „vonalat” is. Lehetséges itt valaminő összefüggés? A szimpla leegyszerűsítés szintjén nem. De az élet tragikus elvetésének mozdulatában szétválaszthatatlan tényezők együttese játszik szerepet, nehezen meghatározható mozzanatok is. A lélek kohójából rejtett utakon lávázik föl az indulat. Aki a korabeli „közélet” olyan elkötelezettje volt, látszólag sikeres „kádere”, az nem juthatott volna ilyen keserűen végletes és végleges konzekvenciára, ha érvényesül e közéletiség egészséges megtartó hatása. Ha lett volna ilyen hatás.
Irodalom és politika, irodalmi élet és ideológia túlságosan szorosra zárt, kényszerű kapcsolata drasztikusan ártott a művészetek, az irodalom autonóm létének, természetes belső mozgástörvényei érvényesülésének. Ez évek leltára más körülmények között elkerülhető konfliktusok tömegét, és persze súlyos esztétikai veszteségeket jelez. Az ún. „kézi vezérlésű” irányítás, a hatalmi szóval való külső beleszólás rendszere nehezen kezelhető disszonanciákkal terhelte a szerkesztői munkát, állandósult stresszhatás alatt tartotta a szerkesztőt.
Az évtizedek során felhalmozódott tapasztalat abban segített, hogy a kicövekelt határok között minden lehetőséget kihasználjunk, e határokat szívósan feszegessük, hogy minél többet megvalósíthassunk irodalmi programunkból, törekvéseinkből. E folyamat dokumentumai ott találhatók évfolyamainkban. Mindenesetre a célszerű, tudatosan választott módszerek segítettek a mozgástér tágításában-növelésében. Nem volt teljesen reménytelen ez a vállalkozás. Az idő teltével, ha nem kevés szorongattatások közepette is, mind többet meg lehetett valósítani a saját célokból, vállalkozásokból. Olyannyira, hogy amikor legutóbb – történelmi léptékű fordulattal – megindult a rendszerváltás folyamata, a lap történetének nem kellett merőben új fejezetet indítani, tisztes lehetőségei maradtak a folytatásnak. Természetesen nem a politikai-művelődéspolitikai, hanem a szellemi-irodalmi kontinuitásnak.
2.
Az Építünk-Alföld történetének első szakasza 1950-től 1975-ig tart. Az induló számok erősen a kor szüleményei voltak; 1952-ben jelent meg először igazán jelentékeny szám, a Móricz-emlékszám, már irodalomtörténeti érdekű-értékű közleményekkel; 1954-ben történt meg a névcsere, az Alföld első fölívelése azonban csak 1955-56-ban következett be, tetőzve az 1957-es egyetlen számmal. Sajátos és sajnálatos, hogy éppen e miatt vagy ez után tiltották be a folyóiratot. A tiltást ugyan, azt hiszem, nem lehet dokumentálni, hiszen a szokásos eljárás nem hagyott bizonyítékot. Ám tény: ezután mintegy másfél évig „szünetelt” a lap megjelenése. Miért nincs mégsem az évfolyamok számozásában hézag? Mert 1957 elején még megjelent egy szám, az említett; 1958 végén pedig már ismét napvilágot látott egy új szám. E két évfolyamot tehát egy-egy megjelenés reprezentálja, így nincs év folyóiratszám nélkül. 1957-ben a magyar folyóiratirodalomban nagy hiátus keletkezett. Ősszel jelent meg a Kortárs első száma, azt megelőzően csupán az Alföld adott életjelt magáról.
Most csak az első hét év politikailag annyira meghatározott nyitányára és fináléjára vessünk pillantást. A „DEBRECEN 1950 NYARÁN” jelzettel olvasható induló szám program és szerkesztői gyakorlat különös, kordokumentum értékű tanúságtétele. Szerkesztője nincs név szerinte feltüntetve, de beköszöntő cikkét Komjáthy István jegyezte. Valójában politikai program ez, bombasztikus szándéknyilatkozat az uralkodóvá vált dogmatikus-voluntarista követelményeket is lelkesen túllicitáló szellemben. Sorolja a sztahanovisták példátlan hőstetteit, ők mutatják „a biztos győzelem sugaras útját”. A siker háttere természetesen az, hogy „tanítványai lehetünk Sztálin nagyszerű fiainak”. Vallomás és munkaprogram: „Eleget teszünk a nép rendeléseinek”. Hogy miféle rendelésekről van szó, arról a szám végén közölt – bizonyára manipulált – olvasói levelek adnak hírt. „Írjanak arról, hogyan dolgoznak a népnevelők, hogy viszik a Párt politikáját a munkások közé. Hogy dolgozunk az üzemben”. „Írják meg, ami fejlődésünket, termelésünket a közösség érdekében előmozdítja”. Nos, megírták. A szerkesztők meg közölték.
Mindez az irodalom szerepének, lehetőségeinek és feladatainak teljes félreértése, a művészetekre kényszerített totális értékzavar. Voltaképpen provokáció a valódi irodalom ellen.
A szerkesztés gyakorlata azonban mégsem lehet ennyire szimplán naiv és hamis. Gyorsan kialakul valamiféle ellenpontozás kényszerű taktikája. Megadni a jelszavak adóját, de áldozni valamennyit a művészet istenének is. Igaz ugyan, hogy ebből bántó keverék jön létre, provincializmus és magasabb igény keveréke, regionalizmus és némi megőrzött irodalmi távlatosság. A költő verset ír az alkotmány negyvenhatodik paragrafusára, a regényíró pedig így kezdi epikus beszédét: „A Vagongyár homlokzatán csillog az »Élüzem«-jelvény”. De műfordítás jelenik meg J. Wolker és M. Beniuc verseiből, tanulmány a régi idők nagy grúz költőjéről, Rusztaveliről. Már az első számban.
Az érték látványos növekedése az Alföldben az ötvenes évek közepétől észlelhető. Koczogh Ákos mozgósítja széles körű kapcsolatait az írói világban, egyre-másra közli a debreceni alkotók mellett az irodalmi élvonal jeleseit. Volt olyan Alföld-szám, amelyben Szabó Lőrinc huszonkét szonettje jelent meg a Huszonhatodik év című ciklusból. Majd Illyés Gyula tisztázó igényű tanulmánya Szabó Lőrincről, Weöres Sándor versei, Németh László II. József című drámája, prózával szerepelt Kodolányi, Remenyik Zsigmond, Szabó Pál, Veres Péter, Cseres Tibor, Kolozsvári Grandpierre Emil, még Mándy Iván is. Koczogh, az egyetemen a világirodalmi tanszék vezetője, természetesen rendszeresen közölt műfordításokat, nem akárkiktől. Átültetői: Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Rónay György, Fodor András. Támogatja a fiatalokat, ismételten szerepelteti Ratkó Józsefet, Buda Ferencet, Kalász Lászlót, Stetka Évát; Erdélyből már ekkor Kányádi Sándort és Páskándi Gézát, kritikai figyelmet kap Sütő András. Jelentős tanulmányok sorával szab mértéket Barta János, akinek vitázó kedve is megmutatkozik.
Az 1957-es szám: antológiányi terjedelem, ismét nagy névsor, kiemelkedő jelentőségű írások, az eddigi leggazdagabb összeállítás műfordításokból (Karel Capektől és Mirosláv Krlezsától Rabindranath Tagore-ig), fontos tanulmányok. igényes kritikák sorozata (a legjelentősebb művekről kettős kritikák). De ez a szám voltaképpen az 1956 végén már meg nem jelent hatodiknak a kész anyagát hozta, „október utáni” írás jószerint egy van benne, a lap végén olvasható publicisztika Mocsár Gábor tollából. Kissé a kor fölé emelt összeállítás. Mocsár az újrakezdés lehetséges programját vázolja. Felelevenítené az Ady Társaság hagyományát, önálló könyvkiadó alapítását sürgeti (csak három évtized múltán valósult meg!), az Alföld további folyamatos megjelenését szorgalmazza, noha tudja: „csak éppen engedély nincs” rá, ezért kénytelen „félig-meddig posthumusnak” tekinteni az éppen megjelentet is. Szeretne még egy újabb, fürgébb, sűrűbben jelentkező lapot. Úgy tudja: „az Alföld annyira el van látva kéziratokkal, hogy három számot akár most, azonnal ki lehetne adni belőle”. Nos, nem hatotta meg azokat, akiknek hatalmukban állt a döntés. Ezek a számok nem jelenhettek meg. Sőt a főszerkesztő kezéből végleg kiütötték a lapot, úgy emlékszem, felrótták neki, hogy e szám kiadására nem szerzett külön engedélyt. Ő az elmaradt 56-os utolsó szám kiadási jogára hivatkozott. De bűne volt az is, hogy némi szerepet vállalt az októberi, megújulást célzó eseményekben, a kizökkent idő helyreállítását remélve. Ezért aztán egyetemi katedrájától is megfosztották. Előbb letartóztatásban is volt, vizsgálati fogságban. Nemcsak őt magát távolították el fegyelmi úton az egyetemről, hanem Julow Viktort is, tanszékét pedig felszámolták, megszüntették. Meglepő eljárás, de épp így jellemző. Pedig nagy szükség lett volna a világirodalom szervezett oktatására a szakemberképzésben. (Ahhoz is három évtized kellett, hogy ez a tanszék újra szerveződhessék! Szükséges volt hozzá, hogy legyen valaki, akit az illetékesek katedrához akartak juttatni, amit csak e tanszék révén valósíthattak meg. De mégis végre ismét lett tanszék.)
A politikailag „nem kívánatos” főszerkesztő lejáratására a Hajdú-Bihari Napló egyik újságírója illetéktelenül nyilvánosságra hozta Koczoghnak a Déri Múzeumban elhelyezett naplója mindazon részleteit, amelyek éppen ekkor kívántak a legkevésbé nyomdafestéket, és jogilag sem voltak közzétehetők. Úgy vélték, a (politikai) cél majd szentesíti a tisztességtelen eszközt. A folytatásos közlések és kommentárok heteken át táplálták kisszerűen a pletykaéhséget, pletykahangulatot teremtettek, megosztva az értelmiségi közvéleményt Debrecenben. A nemtelen história csattanója: amikor 1958 második felében megnyílt a lehetőség az Alföld újraindítására, akkor ez az újságíró lett az irodalmi folyóirat új főszerkesztője, Koczogh Ákos utódja. Fábián Sándor szempontjából is szomorú történet ez, hiszen ő – emlékezetem szerint – nem volt rosszindulatú ember, de ebben az esetben hagyta magát manipulálni, torz törekvések eszközévé tenni. Hogyan lehetett ő az Alföld második főszerkesztője? Nyilvánvalóan a politikai bizalom kegyéből. Ez a bizalom akkor a kiválasztás legfőbb meghatározója volt! Fábián Sándornak azonban írói ambíciói is voltak, publikált a szépprózai műnem igézetében, a dilettantizmus buktatóit azonban nem sikerült egészen elkerülnie.
Fábián Sándor felelős szerkesztésével a kéthavonként megjelenő lap első száma az 1958. november-decemberi volt, az utolsó pedig 1962. 3. (május-június). Hosszas szünet után indult ismét az Alföld, érthető, hogy szerkesztőségi bevezető kívánkozott az élére. Aláírás nélkül jelent meg. A gondolatkapcsolások és stílusjegyek arra engednek következtetni, hogy e beköszöntő cikket nem a frissen kinevezett felelős szerkesztő írta, hanem a szerkesztőbizottság egyik aktív tagja, Mocsár Gábor. Ő írta – mint láttuk – a lap előző periódusának utolsó számába is az új tennivalókat körvonalazó publicisztikát. Így az ő személye némiképpen össze is köti a nagy elválasztott két számot. Amely két szám között azonban szembetűnőek voltak a különbségek. Az új elgondolás jegyében most szorosabban debreceni lapot akarnak szerkeszteni, az első szám munkatársai túlnyomórészt itteni szerzők. Hiányzik a Koczogh Ákos idején már megszokott nagy névsor felvonultatása, az irodalmi élvonal szerepeltetése, a fővárossal való termékeny „kooperáció”. Az is jól látható, hogy visszaszorulnak a műfordítások, az érdeklődés köre szűkűl, megmarad – majdnem kizárólag – a magyar irodalom térségében, dominánsan a régió szerzőivel.
Az Újra megjelenünk című beköszöntő írás igen tanulságosan kezeli a feladatát. A debreceni hagyományról szól bővebben, beleértve a debreceniség sajátos ellentmondásait is; és kapcsolódva ehhez, a vidék-főváros viszonyról, konfliktusairól, esélyegyenlőtlenségről. Koczogh Ákos ugyan már elhárította a provincializmus leselkedő veszélyét, az új program azonban visszahozza azt, ezért a bevezető eleve tudatos harcot hirdet ellene. A politika nyomasztó igényét csak általánosságban fogalmazva igyekszik kielégíteni: „Alku nélkül, eszmékkel nem kalmárkodva, szocialista társadalmi talajból fakadó szocialista irodalmat és kultúrát akarunk, ápolunk és nevelgetünk a magunk tehetsége szerint”. Nyilvánvalóan számolni kellett az előd-folyóirattól való elhatárolódás követelményével is. A szöveg írója úgy taktikázik, hogy a provincializmus veszélyének elhárítására helyezi a hangsúlyt, és ennek módját konkretizálja némiképp, kritikai elemet illesztve a gondolatba: „Nem úgy akarunk nemprovinciálisak lenni, ahogy néhanapján az előd Alföld akart az utóbbi egy-két évben: alig akadt debreceni név a tartalomjegyzékében, országos lap szerepét játszva akart megszabadulni a provincializmus árnyékától”. E gondolat voltaképpen a Mocsár Gáboré, nemcsak a pillanatnyi igény mondatja vele. Itt azonban a téma és feladat ilyetén való kezelése alkalmas volt arra is, hogy ne kelljen közelebbről és konkrétabban állást foglalnia a közelmúlt történéseinek a megítélésében, az aktuális politikai és irodalompolitikai kérdésekben.
Elkerülhetetlen volt a lap színvonalának bizonyos fokú visszaesése, az egyenetlenség, a zavaró szerkesztői kompromisszumok, a gondos és szakszerű műhelymunka hiánya. Még a technikai hibák bántó elszaporodása is dokumentálja ezt: a Fábián szerkesztette utolsó szám végén szövegkorrekciók egész sora jelent meg. Nagyon nehéz periódus után, az 1960-as évek elejére – a konszolidáció nyomán – fellendülés kezdődött irodalmunkban, emelkedett az irodalmi élet, az organizáció igényszintje is. Látszott: tarthatatlan az Alföld szerkesztőségben kialakult helyzet, újítani kell, ehhez pedig biztosítani a személyi feltételt, a magasabb színvonalú vezetést. A felelős szerkesztő leváltásának ezúttal szakmai oka volt, de politikai döntés állította elő ezt a helyzetet a korábbi megalapozatlan kinevezési gesztussal. A képbe azonban beletartozik, hogy még Fábián Sándor sem kerülhette el szerkesztői munkájával a politika olykori rosszallását, felelősségre vonását. Például akkor, amikor az 1961-es évfolyam 3. számában közölték Bakoss Tibor: Államilag „támogatott” házak című tollrajzát, amely – címének megfelelően – gerendákkal megtámasztott düledező házakat mutat. Ám elfelejtették feltüntetni a grafika keletkezési idejét (1911), a képet aztán a korabeli állapotokra célzónak minősítették, tehát ellenségesnek. A szerkesztőt keményen megrótták durva hibájáért.
Az Alföld történetének harmadik szakasza Mocsár Gábor nevéhez kötődik. Nagyon karakteres, de rövid szakasz, irodalmon kívüli okok szakították meg. A továbbra is prioritást élvező, előtérben tartott ideológiai-politikai érdekekkel ütközött Mocsár törekvése. Pedig nem kétséges, hogy ő a szocialista irodalom kategóriájában gondolkodott, a realizmus elkötelezettje volt. A Hajdú-Bihari Napló újságírója, ott is belpolitikai rovat gazdája, az MSZMP debreceni, városi bizottságnak tagja, nagy közéleti mozgástérrel. De az általa szerkesztett első szám, az 1962. 4. (július-augusztus-szeptember) élén Frontnyitás idején című, programcikkét közölte, mellyel nyomban éles viták kereszttüzébe került. Minderről, a leváltásáig terjedő egész procedúráról részletesen beszámol önéletírása harmadik – igaz, még kéziratban lévő – kötetében. E beszámoló részleteiből mozaikos összeállítást publikál az Alföld, nem kell tehát túlságosan nagy teret szentelnem e viharos korszak áttekintésére.
A Frontnyitás idején bejelenti a havi folyóirattá való átalakulást, ami nagyon fontos mozzanata a lap történetének, elevenebb szellemi mozgást tesz lehetővé. Nyomban elkezdi „irodalmi állapotaink” ostorozását; „az Alföld körül csoportosulva mostantól kezdve gyakoribb és hangosabb szóval akarunk beleszólni ebbe a tábori lármába”. Az újjászervezett szerkesztőbizottság folytatni akarja az Alföld munkáját, „csak éppen jobban szeretné, mint eddig”. „Vidéki folyóirat az Alföld s »megengedheti« magának, hogy ne akassza vitorláit irodalmi csoportocskák, klikkek és érdekszövetségek partmenti szeleibe”. Egyesek azonban fővárosellenességet véltek kiolvasni ebből az önállósodásra való törekvésből, a centrum hatalmi pozíciójából elutasították a decentralizációs ambíciót. Ráadásul a népinek nevezett irányzat szerveződésének a lehetősége is riasztotta őket. Mocsár Gábor nem érzékelte eléggé a támadásokban rejlő veszélyt, a valóságosnál erősebbnek vélte helyzetét, rendíthetetlen volt igaza tudatában, támadási felületeket hagyott szerkesztői gyakorlatán, közlési döntésein. Bírálói, támadói nem késlekedtek, kinevezése után másfél évvel leváltatták főszerkesztői tisztségéből. Az irányzati alapon történő szerveződésnek még nagyon nem jött el az ideje; a sosem létező egységre hivatkozással más hatalmi érdekeket szolgáltak.
Az Alföld Mocsár Gábor idejében sem szépirodalmi anyagának kiemelkedő értékeivel élvonalbeli teljesítményeivel tűnt fel. Ebben a tekintetben nem Koczogh Ákos, hanem inkább Fábián Sándor (tegyük hozzá: Mocsár Gábor közreműködésével megvalósított) gyakorlatát követte, annak javított változatát igyekezett megvalósítani. A lapot sokkal inkább élénk vitaszelleme, határozott állásfoglalásai, a végre megvalósult havi megjelenés jobb lehetőségeit kihasználó friss reagálókészség, gyakran éles kritikai véleményei jellemezték. Ezek a kvalitások nagy figyelmet keltettek, megnőtt a példányszám is, a standokon keresték az Alföldet. Ezt az ívelést szakította meg Mocsár leváltása.
Az 1964. év első számát még ő szerkesztette, a következő öt azonban „Szerkeszti a szerkesztőbizottság” felirattal jelent meg. A 7. számtól kezdve Baranyi Imre a felelős szerkesztő, aki korábban a kritikai rovatot gondozta. Az ő munkáját is bírálat érte, de mikor vállalta az „irányváltást”, bizalmat kapott. Az „intézkedők” nem törekedtek a szerkesztőbizottság szétszórására, inkább a maradást szorgalmazták. Az új főszerkesztő csak kis mértékben alakította át munkatársi gárdája összetételét. Ekkor maradt ki véglegesen a szerkesztésből Fábián Sándor; három új rovatvezető került be, közöttük Kovács Kálmán, aki később főszerkesztő-helyettes, majd az ötödik főszerkesztője lett az Alföldnek.
Már az 1964. évi 2. szám élén megjelent a Számvetés, tanulságok, feladatok című cikk, nyilatkozat. Baranyi Imre írta, de a közlemény végére nem került oda a neve. A bizottság azzal értett egyet, hogy biztosítani kell a lap továbbélését, Debrecen és a régió egyetlen irodalmi orgánumának megőrzését, ezért kompromisszumot kötött, nem szállt szembe a nyilatkozat olyan megállapításaival sem, amelyekkel pedig nem, vagy nem egészen értett egyet. A „Számvetés” a hivatalos irodalompolitika elkötelezettségében fogalmazódott, az új főszerkesztő elsőrendű feladatának tekintette a lap helyzetének politikai-ideológiai stabilizálását. Szándékát lényegében megvalósította, de a lap így is sokat vitt tovább korábbi törekvéseiből. Szigorúbbak lettek az egyeztetések, a mérlegelések, a műhelymunkában felerősödött a politikai-ideológiai szempontok érvényesítése.
Az Alföld 15. évfolyama már ez, a folyóiratnak kialakult a maga belső hagyományrendszere. A „Számvetés” kritikusan pillant erre a múltra: „A legellentmondásosabb szerkesztési időszak – noha a most nyilvánvalóvá vált hibák egy része már az előző években is jelentkezett – minden bizonnyal a közismert »frontnyitás«- programmal kezdődött”. Elismeri, hogy „…elkövettünk ideológiai hibákat, néha olyan súlyosakat is, hogy lapunk helytelen irányba fordult.” Mi a legnagyobb baj? Az „ellenzékies hangolású megnyilatkozások” elszaporodása! „Mindezek a hibák az eszmei offenzíva ellenében ható irodalompolitikai tendenciává rendeződhettek…” És persze: „Az Alföld legnagyobb tehertétele kétségkívül a »népi« ideológia…” A folyóirat ezzel „A hibák kijavításának útjára tért…” – Néhány hónappal később már meg is született az első értékelés az új törekvésekről; méltányolta azon szándékot, hogy a folyóiratban „ne kapjon hangot egyfajta ellenzékiség…” A váltás azonban inkább a nyilatkozatok, az ideologisztikus érdekű direkt kifejeződések szintjén vált szembetűnővé, és kevésbé a művek, írások, a szerkesztés mindennapi gyakorlata terén. Hiszen a munkatársi gárda alig változott. 1964 és 1968 között is publikált itt Illyés Gyula, Erdélyi József és Weöres Sándor; Veres Péter, Szabó Pál és Barsi Dénes; Fodor András, Ágh István és Eörsi István; Tornai József, Ladányi Mihály és Fehér Ferenc; a pályakezdő Jókai Anna, Lengyel Péter és Nádas Péter; debreceni egyetemi hallgatók: Oravecz Imre, Várkonyi Anikó és Kurucz Gyula. Tovább írta tanulmányait Barta János.
Baranyi Imre mintegy négy évig vezette az Alföld szerkesztőségét, pályáját maga törte meg tragikusan. Alig múlt 33 éves. 1968. augusztus 20-án halt meg. Néhány hónapig ezután megint nincs felelős szerkesztője a lapnak. Az októberi számot már Kovács Kálmán jegyzi, de egyelőre még helyettes főszerkesztőként. Az 1969. évi 2. számtól kezdve szerepel a neve mint már főszerkesztő.
Kovács Kálmán – Mocsár Gáborral és Baranyi Imrével ellentétben – nem tett közzé programot. Szándékok és törekvések teoretikus megfogalmazását könnyebb támadni, mint a közölt műveket. A szerkesztési gyakorlat döntései több eséllyel védhetők. Kovács Kálmán folytatni akart, a maga korrekcióit nem bízta nyilatkozatra, megvalósította a gyakorlatban. A felhalmozott szerkesztői tapasztalatok szintézisét teremti meg; a jó hagyományokat, a termékeny elgondolásokat vállalja. A korábbiaknál kiegyensúlyozottabb színvonalat biztosít, elfogulatlan értékszemléletre törekszik. Voltaképpen a 19. századi magyar irodalom kutatója, irodalomtörténész, aki azonban elsősorban és mindenekfelett Ady költészetére esküszik, de a kortárs irodalom kritikusaként is szerepel. Javítja a műhelymunkát, biztos ízléssel válogat, a szerzői gárdával jó kapcsolatokat teremt és ápol. Népszerű ember, ami jól kamatoztatható a folyóirat javára is.
De az 1970-80-as évek folyóiratszámaiba egyre inkább beépül a magam munkája is, így ezekről már a jellemzést, még inkább az értékelést másoknak illik megcsinálni. Mindenesetre, Kovács Kálmán de facto 1976-ig, névleg még irodalmunk megbecsült orgánumát adta át utódjának. Akinek volt mit folytatni, volt mit továbbgondolni, a változó idő kihívásaira felelni.
3.
Amikor Kovács Kálmán megkapta a főszerkesztői kinevezést, először fordult elő, hogy főszerkesztő-helyettest is megbíztak, Boda István személyében. A szerkesztőbizottság létszáma pedig két rovatvezetővel bővült. Kiválasztásuk jellemzi annyira a kort, hogy érdemes rá emlékezni. Simon Zoltánt szerettük volna behozni, akinek akkortájt már országos figyelmet keltett a sokoldalú kritikusi tevékenysége. Csakhogy Simonnak számontartott 56-os „flekkje” volt, ezért nehezen mozdult az ügye. Mígnem szinte váratlanul megszületett a megoldás: ha vállalunk vele együtt egy pártmunkást is a szerkesztőségbe, akkor lehet, jöhet Simon Zoltán. Így lett vele együtt szerkesztő az MSZMP megyei bizottsága oktatási igazgatóságának helyettes vezetője. Egyet jobbra, egyet balra.
„Cselek” a ráció, a célszerűség ellen; a szakmai alkalmasság mellett, sőt fölött gyakran jelent meg valami egészen más. Számunkra azonban akkor az volt a fontosabb, hogy végül is bekerülhetett a szerkesztőségbe az (is), akire szükségünk volt. De ha a „külső tényező” ekkora szerepet kapott személyi kérdésekben, mennyit a közlések, a tartalmi szerkesztés legérzékenyebb ügyeit? Kéziratokat nem kellett előzetesen benyújtani sehová, csak a külpolitikai érdeket érintő publikációk előkészítése során számolhattunk egyeztető konzultációval. Az irodalompolitika (művelődéspolitika) legfőbb eszköze az egyszemélyes vezetői felelősség, az utólagos számonkérés volt. Hogyan működött ez a mechanizmus? Két beszédes példával mutatom be, mindkét esetet a 80-as évekből véve.
Az elv: az írói szabadság teljes, az író mindent megírhat, a szerkesztő ellenben nem közölhet akármit, mérlegelnie kell a politikai-ideológiai vonatkozásokat; az adott mű milyen szerepet tölthet be „a szocializmus építésének folyamatában”. A szerkesztő megítélése – nem is beszélve a szerzőkéről – gyakran tért el a „felsőbb szervek” állásfoglalásaitól. Ha az utóbbi véleményt szakember képviselte, akkor általában volt lehetőség a vitára, ha nem, előállt a „süketek párbeszéde”, a különnemű érvek divergáltak, nem volt találkozási lehetőségük. Ilyenkor következtek a szankciók.
Csalog Zsolt történelemből, néprajzból, régészetből szakszerűen felkészült író, aki meghatározóan erős szociológiai érdeklődéssel fordult az élet felé, az 1970-es évek magyar irodalmának egyik jellegzetes irányzatát képviseli szociográfikus-dokumentarista prózájával. Felfedezi és eredeti módon kiaknázza a „dokumentum-portré” műfaji, másrészt valóságfeltáró lehetőségeit. 1979-ben készült el kisregényszerű munkásportréi során. „A tengert akartam látni” cíművel. Munkatársunknak tekintetük, e művek kéziratából is kaptunk előzetes közlésre fejezeteket. Így jelent meg az Alföld 1980. 9. számában a Dani meséli: a tengert akarta látni című részlet. De közölt a műből az Élet és Irodalom meg a Kritika is. Semmilyen „háttérzaj” nem jutott el a fülünkhöz. A következő év elején, a februári számban közreadtuk a Melós vagyok, erős vagyok című fejezetet is. Hőse derűs szemléletű, színes eredeti figura, aki azonban itt arról számol be keresetlen közvetlenséggel, hogy mit tapasztal maga körül, hogyan látja egy kitűnő szakmunkás a körülötte lévő valóságot, mintegy helyzetjelentést ad „a szocializmus állásról” hazánkban. A morális torzulások, a halmozódó képtelenségek özönét érzékeli nagy megütközéssel, de nem hullik bele valamiféle magamegadó reménytelenségbe. Csalog Zsolt előre számított az idegenkedő „hivatalos olvasatra”, hogy nem tesznek különbséget az ábrázolt figura és az ábrázoló író között, annak véleményét írói általánosítás gyanánt kezelik. Ezért mintegy védekező-magyarázó mottót írt a közlésre kerülő fejezet elé: („Mások véleményét helyeselhetjük vagy vitathatjuk – de nemcsak elfogadásra vagy elutasításra való a másik véleménye, hanem – talán mindenekelőtt – megismerésre. Különösen, ha egy adott vélemény emberek népes csoportjára jellemző. Ha kihagynám Daniból mindazt, ami benne vitatható, vagy ami nekem »nem tetszik«, megfosztanám magunkat egy visszajelzéstől, amelynek alapján majd vitatkozhatunk”). Hiába volt a bölcs, kissé didaktikus óvás: a hivatalos értelmező gépezet mozgásba lendült. A Népszabadság „felvigyázó” cikkírója három kolumnás, megtisztelően hatalmas terjedelmű írásában dörögte el dogmatikus intelmeit, adta elő magabiztos oktatását az irodalomértelmezés dolgában. Voltaképpen a kisregény hősével vitatkozik, hogy az nem látja jól a valóságot. „Dani hallott valamit az ország mai helyzetéről, de az okokat falsul magyarázza.” Tudja, „hogy vannak, akikhez – bár ezerszer magyaráztuk – nem jutott el a magyarázat…” – ám, hogy az íróhoz sem „jutott el”, azon végképp felháborodik. Amit a műből kiolvashatunk, „az egy kispolgári gondolkodású, hiányosan vagy rosszul értesült munkás véleménye, a felszabadulás előtti évek hazug beállítása, s a munkáshatalom vívmányainak megkérdőjelezése. Illúziókeltés, nosztalgia egyfelől, befektetés, a kilátástalanság terjesztése másfelől. Hol itt a nagy hagyományú magyar szociografikus irodalom igazságkeresése?” – Ezen az alapon holnap nacionalista vagy fasiszta nézeteket, a terrorizmus »érveit« is csokorba lehet gyűjteni, és mint megismerésre méltót, közreadni.” Ez bizony már ügyészért kiált! „Azt … Csalog Zsolt és az írása megjelentetésében részesek is viseljék el, hogy Dani monológját mi (?) annak visszajelzéseként fogjuk fel, hogy milyen műhelymunka folyik, illetve nem folyik egyes irodalmi műhelyekben.” A Népszabadság 1981. március 15-i számában közölt egyik olvasói levél megtámogatja e vélekedést imígyen: „Helyesen tette a szerző (mármint a cikkíró), hogy visszautasította a szociográfiával való visszaélést vagy nevezzük nevén: az effajta lélekmérgezést.” Később a februári számban elkövetett súlyos vétségnek minősítették Tóth Erzsébet: Alkalmi vers című költeményének a közlését is. Felszólítottak bennünket igazoló jelentés írására, elvárva, hogy az kellően önkritikus legyen. Mi elmagyaráztuk, hogyan értelmezzük Tóth Erzsébet versét és Csalog Zsolt prózáját, és hogy miért döntöttünk a közlés mellett. A laptulajdonos a Hajdú-Bihar Megyei Tanács, ezért a kialakult ügyintézési rend szerint jelentésünket a Művelődési Osztály vezetőjének kellett címeznünk. (Másolata megtalálható az irattárunkban.) Akik, magasabb helyen, érdemben foglalkoztak az üggyel, nem fogadták el az igazoló jelentésünket, mert az valóban igazolni akarta a szerkesztőség álláspontját, szakszerű elemzést nyújtott. Újabb, más felfogású igazoló jelentést kértek tőlünk; mi jeleztük, hogy ilyet nem tudunk csinálni, hiszen csak egy véleményünk van. Erre következett a szankció. Amit mégcsak nem is a laptulajdonos, hanem a munkáltató, a Hajdú Megyei Lapkiadó Vállalat igazgatója írt alá. Mert aki tudta, mindig tovább passzolta az ilyen, mégis csak kellemetlen intézkedés vállalását. A hivatalos irat lényege: „… a szóban forgó írások megjelentetését politikailag hibásnak tartom. Megítélésem szerint nem szabad teret adni olyan írásoknak, közleményeknek, amelyek a rossz közérzet, illetve a társadalmi bírálat ürügyén az egész mai társadalmi felelősség, az egész szocialista társadalom elutasításáig jutnak el.” Ezért, megfelelő rendelkezésekre hivatkozva, „fegyelmi eljárás mellőzésében lehet némi enyhítési szándék, de az esetleges eljárás lefolytatóinak a megóvása is attól, hogy a tárgyalás során érvek szembesítését vállalják. Irodalmi alkotások megítélése nem nélkülözheti a szakmai megalapozottságot. Ez a tárgyalás(ok) során kiderült volna. De a képhez hozzátartozik: a helyi illetékesek eléggé látható restelkedéssel vitték végig az ügyet, a szankció miatt szinte elnézést kérve.
A másik példa legyen más természetű, egy különös, ritka „előzetes akció” kivédésének a históriája. Sütő András régóta munkatársunk, egyik kötetét már 1955-ben recenzálta az Alföld, az író még abban az évben el is látogatott Debrecenbe. Művei a 70-es évek közepe óta rendszeresen megjelennek folyóiratunkban. 1987-en történetesen Az álomkommandó című drámájának a közlésére készültünk. A kézirat járt a Kortársnál is, örültünk, hogy – nem tudjuk, miért – nem ragaszkodtak hozzá. Így mi kaptuk meg a közlés jogát. A júniusi számban terveztük megjelentetését, ehhez április végén nyomdába kellett adnunk a kéziratot. Április közepe táján azonban váratlan fejlemény akarta keresztezni szándékunkat. Felhívott a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának egyik beosztott munkatársa, és közölte: a Sütő-dráma kéziratát nem küldhetjük nyomdába, nem az Alföldben fog megjelenni, hanem a Tiszatájban. Hosszú beszélgetés követte a drámára vonatkozó és stílszerűen drámainak nevezhető közlést. A beszélgetés lényege, sűrítve: Sütő András rendelkezett így? – Nem. – De tud róla? – Főszerkesztő elvtárs ne ezzel törődjön. Értse meg, hogy a legmagasabb szinten hozták ezt a döntést. – Ha egy mű tartalmát súlyosan kifogásolhatónak minősítik, ezt tudtunkra adhatják. Itt azonban a közölhetőség kérdése fel sem merül. Az, hogy egy mű melyik lapban jelenjen meg, kizárólag a szerző és szerkesztő megegyezésére tartozik. A közlésről csak akkor mondunk le, ha az író kívánja ezt. Senki más nem illetékes efféle döntésben. – (Meglehetősen elképedő viszontválasz.) De hát nem érti főszerkesztő elvtárs, hogy a kérdést eldöntötték? – Értem, de nem fogadom el. A kéziratot holnap küldjük nyomdába. Ha onnan netán valaki elvinné, számoljon a botránnyal.
A győzködő telefonok ismétlődtek. De, hogy biztosítsuk magunkat, felhívtuk Sütő Andrást. Ő nem is tudott az akcióról. Megerősítette, hogy semmiképpen sem változtatja meg a közlésre vonatkozó ígéretét. Később gyanút fogott, megsejtette, hogy miről lehet szó. Itt közben helyi felügyeleti szervünk, a megyei pártbizottság megkapta a feladatot, hogy intézkedjen a „felső döntés” érvényesítése érdekében; a pártbizottság tovább adta a kényes feladatot a tanácsnak; a megyei tanács kulturális elnökhelyettese és a helyi lapkiadó igazgatója meghívott az ügy megbeszélésére, „lerendezésére”. Amikor azonban erre a szerkesztőségből elindultam, már kezemben volt Sütő András távirata: „Az Álomkommandó kizárólagos közlési joga az Alföldet illeti. Távirati választ várok. – Sütő András”. Ennek alapján nem „lerendezés”, hanem elrendezés következett. Tárgyaló partnereim maguk is szinte megkönnyebbülve vették tudomásul az egyértelművé vált helyzetet, vállalták, hogy továbbítják: a kézirat nem vihető el az Alföldtől. Az ún. „kézi irányítás” egyszeri kudarca! Meg is jelent a dráma a júniusi számunkban. Később, az ügybe beavatottak közül is többen mondták, hogy nekünk drukkoltak, örültek a szerencsés végkifejletnek. Sütő a távirat után, levélben is megerősítette változatlan szándékát, illetve felvetette egy másodlagos megoldásnak a lehetőségét: „Álláspontom változatlan. Az Álomkommandó első közlési joga az Alföldé. Ezen nem módosítok. Ami a Tiszatájat illeti: tőlük a darab közlésére vonatkozólak semmilyen konkrét kérést nem kaptam, tehát semmilyen jóváhagyó választ nem küldhettem. Amennyiben júniusi számukat erre alapozták és ki van szedve, és minden kötél szakad, egyetlen feltételt szabok: ha ők is közölni óhajtják, ezzel a bevezető szöveggel tehetik: „S.A. darabját, melynek első közlési jogát az Alföld szerezte meg, annak jóváhagyása alapján tesszük mi is közzé, a szerző jóváhagyásával, amit S. A. az Alföld szerkesztőségének egyetértésétől tett függővé. – Ha így jó, menjen. Ha nem: lásd fentieket.” E levél tartalmáról április 30-án kelt levelemben tájékoztattam a Tiszatáj akkori főszerkesztőjét. A másodközlésre nem került sor. Minket ez ügy miatt később semmilyen szemrehányás nem ért, sőt: elnézést kértek a beavatkozási kísérletért. Igaz, nem telefonáló vitapartnerem, nem is az, akitől ő a megbízást, utasítást kapta. Hanem egy olyan funkcionárius látogatott el a szerkesztőségünkbe, aki egyébként szakember volt. Nem lehetetlen, hogy ő is nekünk drukkolt, már az ügy kezdetétől. Tudtuk: a betiltott Tiszatáj után az újra indított lap, a szerkesztőség nehéz helyzetben volt. A „magas politika” így kívánt (volna) segíteni nekik. A Sütő-dráma esetleges közlésének a nagy presztízsértéke könnyen belátható.
4.
Itt áll egy 40 éves folyóirat a magyar kultúra közelmúltjában, jelenében. Új kihívások között, újszerű válaszok keresésének sürgető feladataival. A szerkesztőség is újrarendezte sorait. Ilyenkor nem a nagyobb létszám a fontos, hanem az intenzívebb munka. A hivatásos szerkesztők számának növelése, tehetséges fiatal szakemberek bekapcsolása. 1989 novemberében kilépett a szerkesztőbizottságból három, nagy érdemeket szerzett kiváló munkatársunk. Egy tehetséges fiatal szerkesztővel egészültünk ki. A mind többet betegeskedő főszerkesztő 1990. márciusában lemondott megbízatásáról, a szerkesztőbizottság elnöke szerepkörébe lépett át. Javaslatára a laptulajdonos megyei tanács kinevezte a helyettest főszerkesztőnek, az olvasószerkesztőt főszerkesztő-helyettesnek, a szerkesztőt olvasószerkesztőnek. A fiatalabbakat akkor kell szerepbe állítani, amikor még friss a kedvük és bőséges az energiájuk.
Azt remélem, azt reméljük, hogy az Alföldnek nemcsak múltja és jelene van, de a jövőjét sem torlaszolják el leküzdhetetlen akadályok.
ACZÉL GÉZA: Egy folyóirat a változó világban
TÖPRENGÉSEK A KÖZEL 60 ÉVES ALFÖLDRŐL
Ki merné állítani, hogy a kultúra klasszikus mértékei szerint a folyóirat mint műfaj felívelő szakaszát éli? Maga a hagyományos humánkultúra is csak úgy bírja a lépést a technokrata és haszonleső indulatok mentén meglódult világgal, ha egyre szorgalmasabban magába ötvözi egy jóval tágabban értelmezett bölcseleti felfogásnak — főleg a közgazdaságtannak, a pénzpolitikának, korunk biológiájának, s a korrupció balzaci méretű viszonyai közepette bármily rezignáltan is hangzik: a jogelméletnek — közgondolkodásunkat egyre jobban befolyásoló komponenseit. Míg a 2o. századot uraló Gutenberg-galaxis egyik meghatározó szellemi fókusza lehetett a gondosan szerkesztett periodika, a vizuális terrornak mondott paradigmaváltások, az egyre inkább számítógépekre hangszerelt intellektuális függőség erősen megkérdőjelezi a továbbélés lehetőségeit. Pedig, most csak a magunk mögött hagyott század magyar irodalmánál maradva, ki tagadhatná, hogy a teljes művészeti panoráma korszerűségének meghatározó viszonyítási pontja a Nyugat, az avantgárd lendület és a formabontó szándék leghitelesebb mértékegysége Kassák néhány folyóirata, a nemzeti érzület és a populista etika fajsúlyát leghitelesebben a népi mozgalom lapjai mérik. Vagy hogy egy nem túl messzi példát is mondjak: a hetvenes-nyolcvanas évek fiataljainak folyóiratában, a Mozgó Világban már visszavonhatatlanul ott lüktet az új szenzibilitás igénye és több műfajt befolyásoló szintetizáló gesztusa.
Az viszont a tektonikus változások közepette sem lehet kétséges, hogy amíg a nyomtatott média tartja pozícióit (s itt most arról a már-már filozofikus problémáról ne is beszéljünk, hogy az elektronikus mű milyen áttételekkel éli meg és reprodukálja az írás eredeti szándékait), a folyóirat funkciói is elevenek maradnak. Hisz az elmúlt század szellemi tablóját többé-kevésbé lefedő műfaj jelentőségének visszaszorulásával is öntörvényű mozgásokat végez, szereplehetőségei és kifejezési formái megkerülhetetlenek a szerkesztési mechanizmusok, szerzői gárdák, technikai és technológiai feltételek bonyolult rendszerében. Egyrészt egyre határozottabban elválik a mindenkori újságtól, melyben foltokban persze szintén megjelenhet a nagyobb összefüggéseket egyberántó felismerés, ám a gondolat komolyságát és konstans értékeit rendre szétzilálják a gyors és múlékony információfutamok, az improvizálás lendülete és a szenzációéhséggel fölülírt tényanyagok. A periodika túloldalán pedig ott áll a könyv, ez az évszázadok gondolkodását magával cipelő emberi műremek, mely épp azoktól a lehetőségektől fosztja meg műfajunkat, mellyel a napilap túlterheli: a szemlélet hajlékonyságát alakító rövid távú aktualitástól, a témák egymásmellettiségének szintetikus varázsától és — talán ez a legfontosabb — a dialógus képességétől, mely megfelelő szellemi ritmust kíván, a konkrétság dimenzióit és dinamikáját. S akkor még nem szóltunk a műről, miként a könyvről szoktak mallarméi értelemben, a műegészről, mely túl azon, hogy összegyűjti és konvencionális rendbe szedi a különböző alkotásokat, hozzátapasztja az egészben láttatás fölényét, megszervezi a művek egymást irritáló erővonalait, tendenciákat erősít fel vagy éppen semlegesít, szerencsés esetben tehát — a szerkesztés koncepciójával és műveletével súlyosbítja a publikációk halmazát.
A fölvázolt koordinátákban nem könnyű megtalálni a közel hatvan éves Alföld folyóirat megbízható helyét a hazai szellemi térképen. Bár ismerve az utóbbi félszázad történelmét, a lapot akár már kora is hitelesítheti, ugyanakkor az is kétségtelen, nem mindig vonhatta ki magát a társadalmi torzulások és ideológiai tévelygések hatása alól. 1950. június 21-én a lendületes Építünk címmel először utcára került negyedéves periodika a korszak mélyéről jött, benne a provincializmus és a sematizmus teljes korabeli színskálája föllelhető. Az akkor is létező félszeg és jóindulatú írástudókat legázolva a termelési vers és próza, a sztálinista ideológia és a zsdánovista műértelmezés időszaka ez az évtized. A rendszerváltások már-már szokásos patologikus állapotának azonban lassan kezdett ellenállni a genius loci, a hely szelleme. 1954-ben Alföldre változik a lap neve, a városban föltűnik az iskolateremtő Barta János, s a gazdag kulturális hagyományok is makacsul tartják magukat. Egyfelől a református kollégium, Csokonai, Fazekas, Kölcsey, Petőfi, Ady szellemi örökségét lehetetlen betörni az egydimenziós ideológiába, másfelől a peremlét különös előnyeitől hajtva a tájhazából kimutató jelentőségű levéltári anyagok feszülhettek szembe a sematizmus esztétikájával: a mítoszgerjesztő Gulyás Pál-hagyaték, Móricz Zsigmond bővérű levelezése, a Nyugat légkörét árasztó Tóth Árpád-dokumentumok. De hogy a kortárs irodalom csúcsairól is említsünk: a forradalom évében több tucatnyi életrajzi szonettel és Illyés Gyula híres tanulmányával Szabó Lőrincet itt emelte viszsza méltó helyére irodalmunk, s elsőként e félreeső zugban jelentkeztek ismét jelentős művekkel a drámaíró Németh László és mai napig talányos klasszikusunk, Weöres Sándor.
De ezek csak a hegyormok. Az Alföld még a hatvanas években is igazi vidéki folyóirat, lassan cserélődő és bővülő szerzői gárdával, jobbára másod- és harmad vonalbeli lecsurgó kéziratokkal. Az 1964-es havi lappá válás azonban a modern folyóirat-struktúra szempontjából már fontos mozzanat. A népi irodalom szellemében fogant kisrealizmus és tényirodalom az önelégült konszolidáció elé tart ekkor szigorú tükröt, s még egy balsikerű antiurbánus gesztus (a Mocsár-ügy) sem tudja megakadályozni, hogy a lap elinduljon az országos figyelem skáláján fölfelé. Ez az évtized a naiv, laikus felhangokkal együtt már a határozott arcélű viták évtizede. Aktivitásra kötelezi a folyóiratot a valóság közeli hagyomány és az erősödő egyetemi háttér. Nem biztos, hogy mindig színvonalasan és mindig jó szelleműen akaszkodnak egymásba az elképzelések (ne feledjük, ezekben az években még akasztgattak), a témákon mégis hasznos átfutni: volt eszmecsere ízlésről, kispolgárságról, műkedvelő színjátszásról, népművelésről, realizmusról, szexuáletikáról, táncdalszövegekről, tanyakérdésről, tudományfejlesztésről, tükrözési elméletről. Ideológiai nyomás alatt, de olykor már eredeti szakmai habitussal, finom előrejelzésekkel. S persze, voltak írók és voltak művek. Őket azonban alighanem csak a következő évtizedben érdemes nyomatékosabban számításba venni.
A hetvenes években kezdődik ugyanis a lap igazi szellemi nagykorúsága. Ez a folyamat részben nem független azoktól a kultúrpolitikai feszültségektől, melyek hatására a puhuló diktatúrában az Alfölddel együtt a marginális létezés előnyeit szintén élvező Jelenkor és Tiszatáj is erőre kapott. Másfelől komoly szerkesztői műhelymunkára vall, hogy kezdett egy markáns debreceni szín kikeverődni a táguló folyóirat-mezőnyben, függetlenül a fórumokon többnyire körbejáró szerzőktől. Az alap mindenképp az erős irodalomtörténeti iskola, mely Barta János vonzáskörében számolatlanul termi az irodalmárokat. Csak emlékeztetőül idézek néhány vonulatot Kiss Ferenctől Görömbei Andrásig, Béládi Miklóstól Kulcsár Szabó Ernőig, Tamás Attilától a következő évtized elméletre is igen fogékony fiataljaiig. A táguló horizontból adódott, hogy a népi irodalom értékmentő gesztusai mellé a lapszámokba lassan beúsztak az avantgárd kérdéskörei, az érett alkotói üzenetek szomszédságába egy új érzékenység zaklatott, experimentális törekvései. Gyakorlatilag ekkor már mindenkit elért e fórum. Miközben tematikus számokban ápolta a népi vonulat szellemi örökségét, itthon tudta Szabó Magdát, vállalta új probléma-érzékenységével Nádas Pétert és a verstant borogató Tandorit, s először adott országos nyilvánosságot többek között Kiss Annának, Oravecznek, Jókai Annának és a nehezen befogadott Esterházynak.
Az igazi reveláció ekkor mégis két termékeny tematika: a határon túli magyar irodalom és az elemi erővel sereglő fiatalok. Előbbihez morális felismerések is kötődnek, kedvező geográfiai adottságok, mély emberi kapcsolatok. Az évtizedben a kisebbségben—diaszpórában élő irodalom szinte teljes színképe föltűnik a lapban: Csíkszeredától Wimbledonig, Újvidéktől Montreálig, Pozsonytól New Yorkig. Bennük jelentős szerzők és jelentős művek, kritikák és történelmi összefüggésekbe ágyazott áttekintések. És özönölnek a korabeli fiatalok: először a Hetek, majd a Kilencek, a lap adott először teljes számot a nehéz politikai viták után megszületett József Attila Körnek, s teremtette meg lassan négy évtizede a szerkesztőség mellett azt a szinte példátlan hazai műhelyt, mint amilyen a lap közvetlen utánpótlását biztosító Alföld Stúdió. S a folyóirat szakmai bábáskodása mellett közel négy évtizede indult az országos hírű, a városi nagyrendezvények rangjára emelkedett Debreceni Irodalmi Napok is.
Ha a nyolcvanas éveknek van újdonsága, akkor az leginkább annak az egykori kultúrpolitikai szlogennek a folyamatos tudomásul vétele: az Alföld egy vidéken szerkesztett központi folyóirat. Jó szellemi kondíciókkal, az irodalmi ízlés széles, már-már eklektikusan bőséges skálájával. Ezeknek az éveknek a mélyén már ott készülődik az áttörésre váró, új eszményeket és sajátos beszédmódot kereső fiatal irodalom, de ez még nem az ő idejük. Az ország a társadalmi változások lehetőségének a lázában ég, s a lapban — ha nem is direkt politikai éllel — a kritikus hangvételű, a történelmi folyamatok újragondolására serkentő esszé a szenzáció: Csoóri Sándor és Hankiss Elemér, Für Lajos és Csalog Zsolt, Kósa Ferenc és Borbándi Gyula. És persze az addig tabuként kezelt kemény dokumentumok, forgatókönyvek internáló táborokról, Recskről, hortobágyi kitelepítésekről, a málenykij robotról.
A kilencvenes évektől már csak a jelen bizonytalansága lengheti be e szikár beszámolót. Részben a bevezetőben említett társadalmi változások, a klasszikus humán kultúra perifériára szorulása, a Mc Luhan-i felismerések szorongása, Ortega sokat kritizált populista víziója árnyékolják be mindennapi tevékenységünket. Még nehezen illeszkedik szakmai elképzeléseinkbe az információáradat, a vizuális terror élménye, számítógépestül és internetestül. Nem vagyunk arra felkészülve, hogy a meglódult világ az exponenciális görbe mentén szórja a követhetetlen információmennyiséget, hogy a gondolkodás alapját képező ingerek már közel a fény sebességével terjednek. Ha pedig laikusan visszahúzódunk röpke életünk sáncai mögé, egy ideológiákban, másságokban, ízlésdiktatúrákban, szánalmas anakronizmusokban vergődő szellemi közélet dzsungelébe érkezünk. Mai napig valljuk persze a folyóirat szilárd értékcentrikusságát, hogy nem osztozunk a szekértáborok ide-odabillegő, kétes diadalaiban, hogy egy színvonal fölött minden nemzeti érték — az erőltetett értékrend kényszere miatt olykor hol az új liberális szellemiség felől, hol a tudományos akarnokság lövészárkaiból, hol — talán ez a legfájóbb és a legabszurdabb — az idegenmajmolás és a nyelvrontás vádjaival ostoroznak minket, s terelnének el öntörvényűvé lett mozgásterünkből. Mert ha valamire e káoszban még büszkék lehetünk, az mégis csak az a — normális időkben nem is mindig csak előnyös — filológiai tény, hogy az Alföld pillanatnyilag alighanem a legtágasabb színképű magyar folyóirat, mely a szépirodalom és az irodalomtörténet-írás korszerű lehetőségeit a fiatalabb írónemzedék imponáló támogatásával a művészetek szembetűnően változó szereptudata mentén igyekszik újragondolni. Ha elfogult lennék, ha nem így lenne — s a hermeneutika örök törvényei szerint miért is lenne csak így — azzal is végső soron nehéz sorsú, magas rangú irodalmunk gazdagodik.
