DÉRCZY PÉTER: TÖREDÉKEK A TÖRTÉNETRŐL

Előző kötetével szemben, mely a kortárs magyar irodalom – főként a kortárs ma­gyar próza – alakulásának szentelt írásokból állt, Dérczy Péter új könyve iroda­lomtörténeti tanulmányok gyűjteménye. Már megjelent írások efféle gyűjteményei ese­tében sokszor tapasztaljuk, hogy a szövegeket a könyvborítón kívül nem sok min­den tartja egyben, itt azonban erről nincsen szó: a 12+1 szöveget tartalmazó, több évtized munkásságát átfogó kötet tárgyát tekintve meglepően egységes. Dér­czyt irodalomtörténészként mindenekelőtt a magyar próza 20. század eleji moder­nizálódási folyamata érdekli, az, ahogyan a 19. századi prózaformák folyamatosan, szin­te észrevétlenül alakultak át valami egészen másba. A novella iránti figyelme nem véletlen, hiszen a rövidprózai forma mindkét századfordulón (a huszadikén és a huszonegyedikén is) az irodalmi megújulás kitüntetett műfaja a magyar iroda­lomban, ahogyan arra egyébként az utóbbi évtizedek szak­iro­dalma többször rá is mu­tatott. Furcsa helyzetet teremt a kötet viszonylag „kései” volta: az ember könny­en­ megfeledkezhet arról, hogy Dérczy itt szereplő tanulmányai sokszor tökélete­sen­ egyi­dejűek a századforduló novellisztikája, illetve általában a rövidtörténet mű­faja iránt megélénkülő érdeklődéssel. E tanulmányok jelentős része sokkal in­kább ezekkel a mára már szinte – jó értelemben véve – szakirodalmi közhellyé, meg­ke­rülhetetlenné vált munkák irodalomtudományos kontextusaival áll je­lö­let­len­ pár­beszédben (mindenekelőtt például Bodnár György A „mese” lélekvándorlá­sa­ cí­mű, 1988-as könyvét vagy Thomka Beáta A pillanat formái című, 1986-os köt­etét említ­hetjük), mint az ezredforduló ezerarcú, széttagolt irodalomtudományos irá­nya­ival. Ez természetesen semmit sem von le a tanulmányok értékéből, sőt, sok­ka­l in­kább az lehet az olvasó benyomása, hogy az aprólékos, következetes, tár­gy­á­hoz év­tizedeken át ragaszkodó munka olyan eredményekkel kecsegtethet, me­lye­ket egyáltalán nem felesleges újra a köztudatba idézni, mert folytathatók, fel­használ­ha­tóak és lezáratlanok.

A tanulmányokat a cím által is jelzett módon talán leginkább a történet pró­za­poétikai fogalma fogja össze. A próza és különösen a rövidpróza iránti kitün­te­tett fi­gyelem Dérczy kritikusi attitűdjére is jellemző, s az újabb századvég fej­le­mé­nyei még inkább felkeltik érdeklődését az előző századvég novellisztikája iránt. Ér­de­kes felidézni például ezzel kapcsolatban egy tavalyi, 2010-ben megjelent ír­á­sát­ (A novella esete a regénnyel és más csábítókkal, Élet és Irodalom, 2010. június 13.­, 18.), ahol nyílt párhuzamot von a két korszak között, s következtetései átfogó mű­faj­történeti érdeklődést is sejtetnek. Dérczy azonban nem elégszik meg egysze­rű­ mű­fajtörténeti áttekintéssel. Az anekdota esetében például bemutatja, hogyan vál­tozik e jellegzetes műfaj szerepe az elbeszélésben Jókaitól Krúdyig, s hogyan változik a tör­ténet jellege az elbeszélésen belül eme átalakulások során. Meg­fi­gye­lé­sei kü­lönösen akkor tanulságosak, mikor rámutat, hogy ez az átalakulás egyszer­s­mind az elbeszélőnek az elbeszélt világhoz való viszonyát is alapjaiban érinti, s hogy e vi­szony maga is roppant változékony és összetett. Szövegközeli ér­tel­me­zé­sek­ ezek a szó legjobb értelmében, mégis, az olvasónak néha kicsit hiányérzete tá­mad.­ Dér­czy érdeklődése ugyanis elsősorban a kritikusé: azé a kritikusé, aki roppant ér­zé­kenyen és fi­gyelmesen közelít a műalkotáshoz, mivel legfőbb feladatának a mű leírását, működésmód­jának feltérképezését tartja, s ezt egyszersmind a meg­értés és az értékelés központi mozzanatának gondolja. S bár kétségtelen, hogy a­ jó iro­dalomtörténészi munkának ez szin­tén roppant fontos alapfeltétele, legalább an­n­yi­ra lényeges ebben az esetben az expli­cit dialógus a már meglévő elméleti és tör­té­neti szakirodalom – nyilván íz­lés és szükség szerint válogatott – szegmenseivel,­ hi­szen itt az elemző már nincs úgy „magára hagyatva” a művel, mint a friss al­ko­tá­sokkal elsőként szembesülő kri­ti­kus. Kétségtelen, hogy elemzései így nagyon él­mény­szerűek és személyesek, felé­pítésük logikus, s érvelésük épp ez által válik meggyőzővé. A személyes érin­tett­ség is számos ponton tetten érhető: az életút vagy az írói témák és stílusok rokon­szen­vessége az, ami Dérczyt tárgyai mellett hű­ségesen megtartja évtizedeken át.

Ahol ez a rokonszenv hiányzik, ott érzékelhetően tanácstalanná válik a szer­ző – jól látható ez a kötet „függelékében” szereplő Németh László-tanulmány­ban­. Ne­hezen talál fogást e regényeken, árulkodó, ahogy többször előkerülnek oly­an jel­zők a főhősökkel kapcsolatban, mint ‘életidegen’, ‘életellenes’ – mintha a re­gény azért volna nehezen értelmezhető, mert főhőse a „normális”, megszokott rend­be sehogyan sem illeszthető be, így nemigen lehet megválaszolni, honnan ho­vá tart a történet, s még inkább, hogy hol áll mindehhez képest az elbeszélő. Szá­mo­mra például egészen meglepő, ahogyan Dérczy az Iszony és részben a Gyász e pro­b­lematikusságát végül úgy indokolja, hogy a regényt „súlyosan terheli Németh László ideologikus elképzelése életről, társadalomról”, s hogy az (egyébként tu­da­to­s­an a magányt választó, remetelétre berendezkedő) főhős felsőbbrendű arrogan­ciájában valamiféle nietzsche-i Übermensch 20. századi vezérkultusz felé mutató vál­tozataként fogalmaz meg életellenes, a „hétköznapi emberek” számára követ­he­tet­len, ám erkölcsi fensőbbségében megkérdőjelezhetetlenként tüntető társa­da­lomkritikát. Sokkal kézenfekvőbbnek és elfogadhatóbbnak tűnik/tűnne a Gyász és az­ Iszony főhőseinek neméből, ennek problematikájából kiindulva elemezni e regé­nyeket, ahogyan egy beszélgetésben (melyben Dérczy is részt vett) ezt az egyik be­szélgetőpartner, Bódis Kriszta fel is vetette. Már csak azért is, mert iroda­lom­tör­té­netileg nézve is roppant szembeötlő például a párhuzam a századelő női író­inak, min­denekelőtt Kaffka Margitnak a „szemlélődő élet”-fogalmával. Számos úgy­mond „női”­ regényt és elbeszélést lehetne említeni a század első évtizedeiből, ahol a (női)­ főhős megnyugvását végül az hozza el, hogy függetlenedhet, „három lé­pés tá­volságot tarthat” az úgynevezett „rendes hétköznapi élettől”, mely nem az ő sza­bá­lyai szerint szerveződik, s melyben semmi módon nem számíthat szuverén po­zíc­ióra, tekintve, hogy mindig csak tárgya a leírásnak, és soha nem alanya, ágense – s olyanokat is szép számmal, ahol a történet pontosan azért fordul tra­gédiába, mert a hős(nő) helyzeténél fogva nem „maradhat ki” a számára nem meg­felelő ját­szmából, el kell játszania a ráosztott kilátástalan és kétségbeejtő szerepet. Ez a szub­verzió mindamellett nem feltétlenül forgatja fel az elbeszélés megszokott ren­djeit, irodalomként jelentkezik, alkalmazkodva prózapoétikai szabályokhoz, ám a hang és nézőpont idegensége oly radikálisnak tűnik, hogy ezt feloldandó szak­ma­i­lag igen felkészült, hozzáértő kuta­tók is gyakran nyúlnak irodalmon, illet­ve diszci­p­línán kívüli érvekhez.

Egészen más a helyzet Krúdy esetében. Nem véletlen, hogy az ő mun­kás­ság­ának elemzése teszi ki a kötet legnagyobb részét, s hogy e tanulmányok ki­em­el­ked­nek az egyébként is kiváló kötetből. A számos nagyszerű megfigyelés közül csak párat szeretnék kiemelni. Nagyon érdekes például, ahogy a Szindbád-novel­lákat elemezve Dérczy rámutat arra is, hogy oldja szét Krúdy végképp az öröklött pró­za­formákat, mindenekelőtt az anekdotát nemcsak formailag, de tartalmilag is, hiszen épp az anekdota kontextusa (mely szerepét adta) tűnik el, foszlik szét, úsz­ik­ ki megfoghatatlanul a szemünk előtt. De legalább ennyire fontos az is­mét­lő­dé­sek­ poétikai szerepének középpontba helyezése és az a finom vizsgálat, amelynek révén láthatóvá válik számunkra a Krúdy-novella úgymond „kód-orientálttá” vá­lá­sa­, túllépése a mimézisen, s egy radikálisan új, modern irodalom létrehozásának lehetősége. Nagyszerű a Vak Béla-regénytöredék elemzése, a szem metaforájának kiemelésével, de általában roppant tanulságos Krúdy kései műveinek vizsgálata, és­ meggyőző, ahogy Dérczy a fokozatosságot ábrázolja a korai írásoktól a ké­se­ie­kig. Mindent összevetve e tanulmányok fontos és továbbgondolásra érdemes ál­lo­má­sai, kiindulópontjai a mostanában megélénkülni látszó Krúdy-kutatásnak. Dér­czy­ ugyan siet leszögezni, hogy mindennek ellenére Krúdy-kutató nem lett belőle, hi­sz­en „ahhoz hosszú és módszeres élet kell”, az olvasó azonban nem tud mást mondani erre, mint azt, hogy kár, nagyon nagy kár, hogy nem, mert így, hogy e Krúdy-tanulmányokat egymás mellett olvashatjuk, még szembeötlőbb, mennyire jó és­ prózapoétikai szempontból is izgalmas Krúdy-monográfiát írhatott volna, írhat­na­ Dérczy Péter.

A kötetre ­egyébként is jellemző, hogy utak, lehetőségek, kez­de­mé­nye­zé­s­ek tár­háza. Lehetett volna Krúdy-monográfia, de legalábbis Krúdy prózapoétikai pálya­rajza. Ahogyan lehetne a századforduló átalakuló kisprózaformáinak ap­ró­lé­k­os fi­gyelemmel kidolgozott képe vagy akár a prózai műnem és az irodalmi mod­er­nség kapcsolatának elméleti következtetéseket is megfogalmazó vizsgálata. Hogy mégsem lett sem ez, sem az – vagy egy másik nézőpontból miért lett ez is, az is –, arra csak részben magyarázat a szerzőnek a fenti idézetből kiolvasható sze­rény­ és kissé rezignált beállítottsága. A kötet ugyanis dokumentuma napjaink egy ig­en szomorú és egyre gyorsuló tendenciájának is. Nevezetesen annak, hogy a köny­v­kiadás és a tudományos munka egyre esetlegesebb, kiszámíthatatlanabb fel­té­telek között kénytelen létezni, s hogy ez visszahat a születő művekre is. Mert kétség­te­len­ tény az, hogy a komoly, hosszú távú kutatómunkához „módszeres élet kell”, de­ legalábbis minimális kiszámíthatóság és létbiztonság. És kétségtelen tény az­ is, hogy ennek hiányában nagy lehetőségek tűnhetnek el megragadatlanul, ra­gyo­gó­an­ tehetséges emberek maradnak fórumok nélkül, s már meglévő, meg­őr­zen­dő ér­tékek és kompetenciák mennek veszendőbe. Ha egy könyv megjelenése nem ter­v­ezhető előre, ha sem a szükséges idő, sem a pénzügyi keret nem biztosí­tott­ – ahogy­ az manapság egyre gyakrabban megtörténik –, akkor nem csod­ál­koz­hat­unk a­zon, ha a megjelent kötet tartalmához méltatlan módon tele van például ves­s­z­ő­hibákkal (sok helyütt értelemzavaró módon). Nyilván nem volt sem idő, sem keret lektorálásra, nyugodt és alapos ellenőrzésre, s így az ember kicsit rossz szá­jízzel teszi le Dérczy egyébként nagyszerű könyvét. (Műút Könyvek)

RÁKAI ORSOLYA